Damil
a ma esti mese következik:)
Apád, keresztapád, és Árpi barátjuk elmentek horgászni, ott alvósra. Hozzám átjött keresztanyád, egy kis alkoholos beszélgetésre. Apád olyan éjfél körül telefonált, hogy ők az autóúton találtak egy kb. 2hónapos kiskutyát, és hazahozzák. Damilnak szélte-hossza egy volt, egy németjuhász keveréknek nézett ki. Mikor megérkeztek és letették, Árvu és ManóJános jól megszagolgatták, majd beengedték. Árpi megállapította, hogy fiú, amúgy ha jól emlékszem keresztapád ötlete volt, hogy nem hagyják ott, mert az majd az “ő kutyija” lesz. Majd a fiúk távoztak. Mivel még olyan pici volt, megengedtük neki, hogy a lakásban aludjon velünk. Mi még italoztunk egy kicsit, közben ismerkedünk az új egyénnel, meg is etettük, és itattuk. Reggel csörgött az óra, én felpattantam, hogy felhúzzam a redőnyt, eközben egy hatalmas fos-szarba léptem, felrántottam a lábamat, kissé másnaposan, telefröcsköltem a falat, a szekrényt fossal. Ez a nap remekül indult, másnaposan fos takarítással. Damil nem volt aranyos kiskutya, őt nem lehetett ölbe venni, szeretgetni, mert ő csak harapott, és ugrált. Nagyon sok bosszúságot okozott, többször gondoltam úgy, hogy megölöm. A kukát számtalanszor borította ki, és pakolta ki ill. ette meg a tartalmát. A végén már úgy jártam dolgozni, hogy vittem magammal Damilos ruhát, és hazafelé átöltöztem. Damil nem csak minket nem kímélt, de a járókelőket sem. Mivel Kőbányán vaskapu volt amin nem láttak ki, emiatt hetente többször mentünk velük sétálni. Volt úgy, hogy megszöktek, Árva se lát, se hall módon átrohant az Óhegy úton, Damil utána. Voltak izgalmak. A ligetben Damilt csak akkor lehetett elengedni, ha tuttira nem volt ember a közelben, ugyanis akit ő meglátott, ahhoz odarohant, és ráugrott. Nem volt mit tenni, hívtunk egy kutyatanárt. Még így utólag is azt gondolom, hogy hasznos volt, nekünk és nekik is. Egyik alkalommal, találtak egy dobozt egy fa alatt. Apád összeszedte minden bátorságát, én addig a két kutyit megpróbáltam megfogni, mert persze nagyon élénken érdeklődtek, és kinyitotta a dobozt, két kiscica volt benne, nagyon picik. Hát persze őket is hazavittük, majd állatorvoshoz, mert férgesek voltak, meg bélfertőzésük is volt. ManóJános annyira örült nekik, hogy onnantól, csak szekrénymagasságban volt hajlandó közlekedni. Az egyik maradt, a másikat sikerült elajándékozni. Vissza Damilhoz…
Ugye a fiúk szerint fiú volt Damil. Olyan féléves lehetett mikor mondom apádnak, hogy itt valami gyanús, mert még mindig ülve pisil. Mikor vittem oltásra, akkor kérdeztem a dokitól, hogy ugye akkor ez egy fiú kutya, mire ő ez sosem volt fiú, és mostanában tüzelni fog:( És így is lett…, Mula persze felcsinálta, úgyhogy mehettünk Ritához /állat- és családorvos/, hogy akkor ivartalanítsa. A keresztanyád varrt neki ruhát, és a nagyidéknál voltak napközben, míg mi dolgoztunk. Azért kellett így csinálni, mert a tölcsért leszedte magáról, és félő volt, hogy esetleg szétszedi magának a varratokat, és elvérzik. Sajnálom, hogy nem csináltunk róla és a csinos kis ruhájáról képet. Most már Damil lehiggadt, és egy bájos kislány kutya lett belőle, aki neveli a két fiút, és persze mindig védi Csalit, ha Mula néha meg akarja ruházni, megjegyzem teljesen jogosan. Állandóan csak puszit ad, de még mindig olyan bélpoklos mint kiskorában, csak most már Mula nem meri elvenni tőle a csontot.
Szerintem annyira fog rád vigyázni, hogy rajtunk kívül senki se mehet majd a közeledbe, lehet mi se:(
Legutóbbi hozzászólások